Aki nem tanul a hibáiból...

vagyis én.
Ma óvodásvigyázós vadasparktúra után még elmentem egy órát vezetni. Szerencsére az oktatónak is vannak a pedálokból. És közben még egy PéterPál köröm is volt, és végig úgy éreztem, hogy a falnak beszélek és röhögnek magukban. És hazajőve is csak a munkahelyi naptárat vittem be a telefonomba. Pedig egészen máshol kellene lennem és mással kéne foglalkoznom, és még most is csak írok.
Hja, még az autóoktatóm is azt mondta, hogy "te egyszerűen olyan ember vagy, aki nem tud élni, ha nem szakítja ketté magát, az emberek meg nem figyelnek egymásra, hogy szóljanak, hogy nem kéne".
De a fentiekből is látszik, nekem mégis szólnak. Csak most fáradt vagyok és fáj mindenem.
És mégis jó...

Nyár van, nyár...

...röpke lepke stb.
a nyári ruháim meg otthon, ezért úgy döntöttem, hogy itthon hálóingben flangálok. Közben kölcsönhatásba kerültem Manka rendrakásával, csak én még a papírdobozokat is nehezen dobom ki - ágyneműtartó. Matrac vissza a fiúkhoz, íróasztal és cipősszekrény a helyén, most hely van, a rend és a bútor még várat magára.
A Radnóti-est a végére sikeresen bedepressziósított, meg a sötét és hideg a Dómban és hogy némi kavar van még a fejemben hogy általában a hét melyik napján tartok a munka miatt. És ennyi. Kis rosszkedv, elmúlik.
Mert közben kiküldték a hivatalos orvosi jelentést, hogy szervileg semmi bajom, keressek fel pszichiátert (ahogy lassan három hónapja javasolta, csak most ugye nem mentem vissza személyesen, csak leadtam a friss leletet), én meg szemberöhögtem a papírt, bár akkor komolyan elgondolkodtam rajta.
"Tényleg jól vagyok, megemeltek az angyalok."

Új jelentés

Rutinvizsga is van :-)

Helyzetjelentés

Munka Dómban: van
Rutinvizsga: nincs

Cetli a Pilinszky-kötetben

Szedjük össze?
Én fogom a lábát,
te hozod a kezét.
A többi ittmarad...

/Ferkó szájából, csütörtök éjszaka számolatlan tequila után hazaindulva/

Álmomban meghaltam...

... és nem a meghaltam és felébredtem módon. Valójában ezzel kezdődött. Szellemként mászkáltam, majd rájöttem, hogy bár senki sem lát, a szüleim hallják, hogy mit mondok, és némelyik tárgyat is tudom mozgatni. Szóval kopogtató szellem lettem. Annyira nem voltak elkeseredve, normálisan beszélgettünk. Nem értettem, hogy miért nem megyek tovább, folyton érdeklődtem, hogy mondják meg, hogy haltam meg, de valamiért nem beszéltek róla. Következő héten még szüli-, névnapi ünnepségre voltam hivatalos, így az érintettek ajándékát igyekeztem összekészíteni és összekészíttetni, mert hát mégis...
Jártam többfelé, például a temetésemen, illetve búcsúztatón, mert a testem nem volt ott, és az egész az utcánk és a Nagyiék utcájának metszéspontjában történt, néhányakat fel is ismertem (konkrétan Julira emlékszem), persze ők sem láttak.
Már kezdtem unni ezt az egészet, lassan nem tudtam tárgyakat mozgatni, kezdtem örülni, hogy akkor lassan eltűnök ebből a világból, bár sajnáltam, hogy végképp búcsúzok. Aztán valaki beszélt hozzám és rám nézett, de kiderült, hogy nem lát és nem hall, csak a szüleimtől hallotta, hogy ott vagyok, így rajtuk keresztül kommunikált velem.
Majd valami történt, és én megint éltem, volt testem, láttak, hallottak. Kezdtem visszaszerezni a cuccaimat és megkeresni az ismerősöket és valahogy megmagyarázni, hogy tényleg meghaltam pár napra, de most megint élek, és nem változott semmi, na ez nem ment könnyen, és erre ébredtem fel...
Valamint valóságosan másnapos Keresztút, ahol elértem a Feltámadásig és csak a lábam fájt és csak elfáradtam, és nem bolyongtam egyedül a tömegben... (többé nem iszom ennyi tequilát)

Requiem föntről

Mostanában többet aggodalmaskodok, és ebben nyilván hárítás is van, hogy ne foglalkozzak a munkahely hiányával, és beleragadhassak abba az életbe, ahol most jól érzem magam.
A másik egy istenhiány érzés, hogy nehezen fordulok be vagy oda, de igazából ez is azzal kapcsolatos lehet, hogy szenvedve könnyebb imádkozni, és most kifelé élek.
Szóval Cili mondta, hogy mindig van kiért imádkozni, másnap a nevek szaporodni kezdtek a fejemben, ami majd szétrepedt attól, hogy még így sem megy az imádkozás.
Aztán simulni kezdtek a dolgok, mert a Requiem mégis lehet ima énekelve (azt mondták régen, hogy aki énekel, az kétszeresen imádkozva), és igyekeztem nem arra figyelni, hogy a körülöttem lévő "veterán" énekesek mit szólnak, ha elrontok egy hangot, vagy a megfázás miatt belerekedek, és így éneklés közben tettem oda az embereket egy-egy sorba vagy egész tételbe.
Aztán a szüleim kocsival el akartak vinni haza, albérletbe, kollégiumba, bárhova... én meg nagyon nem akartam, nem is tudom miért. Kocsibaszállás előtt jött a telefon, így én megkönnyebbülve maradtam, ők meg arcot vágtak, talán észre sem vették. Szokjuk a külön életet, egyre kevésbé érzem az itthont. Aztán mindig feljön a munka, aztán jön Nagyi és ő is a munkával, és mindenki segítő szándékkal (avagy hogy nem legyen szégyenkezés mások előtt), de mégis bántó lesz az egész a végére.
No, szombatig húzok vissza Szegedre, az imázás meg továbbra sem megy, még jó, hogy mindig valaki fejbe kólint, mielőtt teljesen ember leszek.

Kemény csípő

Igen, a rettegésnek vége, kormány mögé ültem. Az első rutinórámon, miután megtekintettük a rutinpályát, valamint hogy hogyan megy előre és hátra az autó, meg hogy kanyarodni is tud és irányjelzője meg lámpái is vannak, bevettem az országutat túljutva Sándorfalván. Láttam táblákat, meg útbontást és vasúti átjárót (át kell néznem a kreszt), volt hogy sikerült egyedül váltani és reagálni az oktatóm irányítására és túllépni a sebességkorlátokat. A vezetés 90-nél kezdődik. Bár bénáztam, az oktatóm néha hangosabban szólt, amikor az útról kezdtem letérni, mert elkalandoztam (na ja, azért a 3 óra alvás csak nem elég), de beirányított a városba, és kaptam zöldhullámot meg két pirosat is. A sok autó azért még erősen zavart, és bevezettem az autósiskola udvaráig - előtte majdnem elütöttem Zolit biciklivel (na jó, nem is, csak ott ment el). Többször kérdezte, hogy tetszik-e, de nagyjából végig vigyorogtam, így elég egyértelmű volt. És állítólag az átlagosnál ügyesebb vagyok (bár szerintem ez megváltozik ahogy az apróbb technikai manőverekhez érünk).
A hétvégi lelkigyakorlat kevésbé nyerő pillanatai már múlóban, a jó dolgok erősödnek, meg én is...

Hétvégén néztem...

Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek
"Ha én felnőtt volnék, megnősülnék, és olyan lányt vennék feleségül, aki olyan szappanbuborékot tud fújni, ami sose pattan el."
(Természetesen korábban már többször olvastam, de ez a feldolgozás is tetszett.)