Requiem föntről

Mostanában többet aggodalmaskodok, és ebben nyilván hárítás is van, hogy ne foglalkozzak a munkahely hiányával, és beleragadhassak abba az életbe, ahol most jól érzem magam.
A másik egy istenhiány érzés, hogy nehezen fordulok be vagy oda, de igazából ez is azzal kapcsolatos lehet, hogy szenvedve könnyebb imádkozni, és most kifelé élek.
Szóval Cili mondta, hogy mindig van kiért imádkozni, másnap a nevek szaporodni kezdtek a fejemben, ami majd szétrepedt attól, hogy még így sem megy az imádkozás.
Aztán simulni kezdtek a dolgok, mert a Requiem mégis lehet ima énekelve (azt mondták régen, hogy aki énekel, az kétszeresen imádkozva), és igyekeztem nem arra figyelni, hogy a körülöttem lévő "veterán" énekesek mit szólnak, ha elrontok egy hangot, vagy a megfázás miatt belerekedek, és így éneklés közben tettem oda az embereket egy-egy sorba vagy egész tételbe.
Aztán a szüleim kocsival el akartak vinni haza, albérletbe, kollégiumba, bárhova... én meg nagyon nem akartam, nem is tudom miért. Kocsibaszállás előtt jött a telefon, így én megkönnyebbülve maradtam, ők meg arcot vágtak, talán észre sem vették. Szokjuk a külön életet, egyre kevésbé érzem az itthont. Aztán mindig feljön a munka, aztán jön Nagyi és ő is a munkával, és mindenki segítő szándékkal (avagy hogy nem legyen szégyenkezés mások előtt), de mégis bántó lesz az egész a végére.
No, szombatig húzok vissza Szegedre, az imázás meg továbbra sem megy, még jó, hogy mindig valaki fejbe kólint, mielőtt teljesen ember leszek.

Kemény csípő

Igen, a rettegésnek vége, kormány mögé ültem. Az első rutinórámon, miután megtekintettük a rutinpályát, valamint hogy hogyan megy előre és hátra az autó, meg hogy kanyarodni is tud és irányjelzője meg lámpái is vannak, bevettem az országutat túljutva Sándorfalván. Láttam táblákat, meg útbontást és vasúti átjárót (át kell néznem a kreszt), volt hogy sikerült egyedül váltani és reagálni az oktatóm irányítására és túllépni a sebességkorlátokat. A vezetés 90-nél kezdődik. Bár bénáztam, az oktatóm néha hangosabban szólt, amikor az útról kezdtem letérni, mert elkalandoztam (na ja, azért a 3 óra alvás csak nem elég), de beirányított a városba, és kaptam zöldhullámot meg két pirosat is. A sok autó azért még erősen zavart, és bevezettem az autósiskola udvaráig - előtte majdnem elütöttem Zolit biciklivel (na jó, nem is, csak ott ment el). Többször kérdezte, hogy tetszik-e, de nagyjából végig vigyorogtam, így elég egyértelmű volt. És állítólag az átlagosnál ügyesebb vagyok (bár szerintem ez megváltozik ahogy az apróbb technikai manőverekhez érünk).
A hétvégi lelkigyakorlat kevésbé nyerő pillanatai már múlóban, a jó dolgok erősödnek, meg én is...

Hétvégén néztem...

Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek
"Ha én felnőtt volnék, megnősülnék, és olyan lányt vennék feleségül, aki olyan szappanbuborékot tud fújni, ami sose pattan el."
(Természetesen korábban már többször olvastam, de ez a feldolgozás is tetszett.)

Jogi státusz: Álláskereső

Bár úgy tűnik, kerestetik az magától is, szinte már ijesztően. De kiderült, hogy eddigi munkaviszonyom alapján június közepéig a központ ad némi pénzt, ha addig nem helyezkedek el, csak havonta 1, azaz egy álláshirdetésre jelentkezzek (még reagálniuk sem kell). Ez már szinte röhejes.
Hímzés készül, öntudatlanul is a sötétségből a fényre, a feketétől a világos drappig öltögetek. Élvezem, hogy a legkomolyabb fix időpont az életemben az ebéd és a társasjáték. Néha felmerül bennem a gondolat, hogy valami előremutatót is tennem kellene, de ez gyorsan tovaszáll. Érdekes, új érzésekkel ismerkedek, illetve köszöntök újból (Jé, az a világító izé az égen a Nap, és ha rám süt, olyan meleget csinál, hogy ki kell gombolni a kabátom!), felfedezem a hároméves énem (aki akkor már kb. 12 volt) ahogy a panír összegyúrásakor az a massza nem jön le a kezemről, és soha az életben nem lesz lepény, maximum gólem.
Bár azt hiszem a legjobb, hogy a körülöttem élők szemében már nem azt a rémületet látom, ha rám néznek, mintha egy félig rohadt zombi lépett volna be az ajtón, és azon gondolkodnak, hogy elpusztítsák-e, mert úgy jobb lesz neki (nekem).
És újra Anne-t nézek, hogy visszatanuljam az álmodozást is.
(Ritka, szentimentális, családi bekezdés:) Anyuci ma 50 éves, bár a farsangon hitelesen alakítja az ötéves rosszcsont kisfiút. Azt hiszem, Ő a nehézségekkel együtt is jól csinálja az életet, lenne még mit tanulni Tőle a nótázáson kívül.