Requiem föntről

Mostanában többet aggodalmaskodok, és ebben nyilván hárítás is van, hogy ne foglalkozzak a munkahely hiányával, és beleragadhassak abba az életbe, ahol most jól érzem magam.
A másik egy istenhiány érzés, hogy nehezen fordulok be vagy oda, de igazából ez is azzal kapcsolatos lehet, hogy szenvedve könnyebb imádkozni, és most kifelé élek.
Szóval Cili mondta, hogy mindig van kiért imádkozni, másnap a nevek szaporodni kezdtek a fejemben, ami majd szétrepedt attól, hogy még így sem megy az imádkozás.
Aztán simulni kezdtek a dolgok, mert a Requiem mégis lehet ima énekelve (azt mondták régen, hogy aki énekel, az kétszeresen imádkozva), és igyekeztem nem arra figyelni, hogy a körülöttem lévő "veterán" énekesek mit szólnak, ha elrontok egy hangot, vagy a megfázás miatt belerekedek, és így éneklés közben tettem oda az embereket egy-egy sorba vagy egész tételbe.
Aztán a szüleim kocsival el akartak vinni haza, albérletbe, kollégiumba, bárhova... én meg nagyon nem akartam, nem is tudom miért. Kocsibaszállás előtt jött a telefon, így én megkönnyebbülve maradtam, ők meg arcot vágtak, talán észre sem vették. Szokjuk a külön életet, egyre kevésbé érzem az itthont. Aztán mindig feljön a munka, aztán jön Nagyi és ő is a munkával, és mindenki segítő szándékkal (avagy hogy nem legyen szégyenkezés mások előtt), de mégis bántó lesz az egész a végére.
No, szombatig húzok vissza Szegedre, az imázás meg továbbra sem megy, még jó, hogy mindig valaki fejbe kólint, mielőtt teljesen ember leszek.