Keresztút

A vártnál jobban viseltem, bár elég dühösen indultam neki, legszívesebben el se mentem volna, de hát azt azért mégsem lehet. Aztán egész jól sikerült az állomásunk is szerintem.
Mindig rádöbbenek,hogy Mária milyen kemény nő volt, most megint rádöbbentett. Asszem Gabssy mondta az állomásukon, hogy a családtag elvesztésekor a saját szenvedésünkkel foglalkozunk, vagy valami ilyesmi. Nem omolhatott össze, mert ezzel Jézusnak okozott volna még több fájdalmat. Ott volt ez a nő, aki végignézi, hogy a szívének legkedvesebb végigszenvedi az utat, biztosan oda akart rohanni az összes pillanatban, hogy kitépje a keresztet a kezéből, hogy meggyógyítsa puszival a sebeket, megnyugtassa, mint egy kisgyereknél, hogy semmi baj, majd elmúlik, vitte volna a keresztet is, de nem bírta volna fizikailag. Ahogy Sillyénél van: Egy darabig egymás szemébe néztek... Ha Mária szemébe nézett volna, biztos nagyobb hálát látott volna, mert Jézus akkor már nem biztos, hogy teljesen érzékelte a terhe ideiglenes enyhülését. Kik álltak Mária mellett, akik visszatartották, hogy áttörjön a katonákon?
Úgy tűnik nem tudok a tömeggel sodródni. Mindig a szélén mentem, két állomás között is előre-hátra mentem, ide-oda csapódtam, nem igazán tudtam sokáig megmaradni senki mellett, kellett az az egy-két méter levegő körülöttem. És jó volt megtartani a ferenceseknél a keresztet és felnézni rá. Nem éreztem soknak, hogy négyen tartottunk, mintha a kereszt négy oldalát támasztottuk volna, a többiek hátulról támasztották. A kereszt ingott egy kicsit körbe, váltakozva helyeződött mindenkire egy kicsit több súly, mint a másik háromra, de ez a lényeg, hogy váltakozva, aztán a következő jött, vagyis könnyebb lett. Asszem az emberi kapcsolatok ezért is lettek kitalálva.
Az utolsó állomás idén is kimaradt, mint tavaly, ment a busz, de a feltámadásra még úgyis várni kell egy kicsit.